Emlékfüzet
Szent Gotthárd halálának kilencszáz éves évfordulóján
1938
AZ EMLÉKFÜZET CÉLJA
Szent Gotthárd püspök emléke, a várossal és apátsággal való kapcsolata 900 esztendő ködös messzeségében, a török harcok városokat felperzselő tüzének füstjében, a kuruc-labanc villongás robbantásainak dörejében és az apátság viszontagságos történetének eseménytorlódásaiban eléggé megfakult és elmosódott. Ez a kis füzet azt tűzte maga elé célul, hogy a megfakult és elmosódott emléket felfrissítse és újra aranyozza, mint az öreg és éppen ezért tiszteletreméltó nemesi címereket szokás. Az Emlékfüzet nem történetet akar írni, legkevésbé a város és apátság 750 éves történelmét átvilágítani, hanem a nemes püspök alakját hívja elő a múltból és örökíti meg a jövőre. Adja Szent Gotthárd püspök rövid életrajzát, rövidet és tömöret, de a tájékozódásra elegendőt. Megvilágítja a község nevének eredetét, amennyiben ez a történettudomány mai állása mellett lehetséges. Felkutatja a községben, elsősorban az apátságban Szent Gotthárd püspök alakjának művészi megörökítését. Beszámol a jubileummal kapcsolatban a Szent Gotthárd-kultúrház alapjának a megvetéséről és az új Szent Gotthárd-harangok megszerzéséről. Itt említjük meg azt is, hogy a katolikus egyházközség kiadásában, a város támogatásával megjelenő Emlékfüzet mellett a plébánia egy Szent Gotthárd-litániát ad hívei kezébe a püspök képével, amely litániának az a rendeltetése, hogy a város védőszentje iránt való tiszteletet, szeretetet és ragaszkodást felgerjessze és ápolja.
SZENTGOTTHÁRD JUBILEUMA.
Szentgotthárd jubileumra készül. A nagy magyar jubileumi szentévben, amikor a megtépett magyarság első királyának 900 éves emlékén akar erősödni új életfeladatai jövőt hordozó nagyságára és az Eucharisztiában keresi zálogát keresztény nemzeti élete örökkévaló reményének. Szentgotthárd, Trianon tébolyának határszélre tolt áldozata, kétszeresen érzi a keresztény és nemzeti erők felfrissítésének elodázhatatlan szükségét. Távol a magyarság szívének tápláló erejétől, a hatalmas német birodalom árnyékában maga is meg akarja sokszorozni immanens erőit. Múltját idézi s annak értékeit kutatja. Közben megakad szeme névadó szentjén, aki országalapító királyunknak nemcsak nagynevű kortársa volt, de ugyanabban az évben cserélt örök hazát mulandóért. Tehát Szentgotthárd határszéli városkának is jubileuma van. A magyar nemzet 900 éves jubileumából is részt kér ugyan magának, hisz magyar a szíve és nyelve, de a nemzeti emlékünnep értékemelő vonatkozásait új színnel, melegebb hangulattal és közvetlenebb érzülettel kívánja gazdagítani, mikor a kettős magyar szentévbe belekapcsolja a maga sajátos jubileumát: Szent Gotthárd apát és püspök halálának 900 éves emlékét.
Meg kell ezt tennie s teszi boldogan. Kilenc- százéves fordulók egy nemzet életének is világító határkövei s múltjának termékeny mozzanatai, annál inkább egy kisebb közösségnek, amelynek életében ritkán magasztosulnak ünneppé a hétköznapok. Egy-egy ünnep fényének pedig de sok küzdelmes hétköznapot kell bevilágítania! De nemcsak az ünnepek lélektana hívja Szentgotthárdot ünneplésre, hanem az egyetlen gyermek hálája és kegyelete örökbefogadója iránt! Mert hazánkban egyedül hármashatármenti kis városunk vette nevét a szent apáttól és püspöktől s választotta Őt égi pártfogójának és védőszentjének. S ki tudná megmondani, mit köszönhet Szentgotthárd századok sötét viharaiban és nehéz küzdelmeiben, léte és fennmaradása biztosításában, a szentistváni örökség védelmében éppen névadó szentje pártfogásának?
SZENT GOTTHÁRD PÜSPÖK ÉLETRAJZA.
900 éves emlékének történelmét a következő események idézik fel: A bajorországi Reichersdorfban született 960-ban a niederaltaichi kolostor mellett. Ebbe a kolostorba jött a széplelkű és nagytehetségű ifjú tanulás céljából. A tudományokban is, az életszentségben is a kiválasztottak biztosságával halad előre. Leteszi Szent Benedek regulájára a hármas fogadalmat és felveszi az egyházi rendeket. Társainak bizalma és szeretete csakhamar az apáti méltóságba emeli. Mint apát nemcsak atyja társainak, hanem vonzó mintaképük is a szerzetesi ideál kialakításában. Életcélul tűzte maga elé a kolostori fegyelem visszaállítását és fáradozását siker koronázta. Bölcsességéért, tudományáért, életszentségéért II. Henrik császár, Szent István királyunknak sógora, hildesheimi püspöknek nevezte ki. A püspöki méltóságban példája még szélesebb körben világított. Itt halt meg 78 éves korában áldozócsütörtök hajnalán 1038-ban, ugyanabban az évben, mint Szent István első királyunk. Isten sok csodával
dicsőítette meg szent szolgáját. II. Ince pápa a reimsi zsinaton Szent Bernát apát jelenlétében 1131-ben a szentek sorába iktatta.
Pár évszám, néhány kimagasló esemény a külső kerete ennek a csendes folyású, középkori mélységű életnek, de amint általában a nagy emberek élete haláluk után érleli gyümölcseit, a szentek élete is jórészt megdicsőülésük után fejti ki történetformáló erőit és
messze ható áldásait. Szent Gotthárd püspök is halála után lép be a történelem dinamikájába s amint tisztelete a csodák szárnyán rohamosan terjed, ugyanolyan lázas sietséggel épülnek kolostorok, templomok, kápolnák és oltárok dicső emlékére. Nevelő rendje, a Szent Benedek-rend és a belőle kivált Ciszterci Rend buzgólkodnak vállvetve tisztelete elterjesztésén.
SZENTGOTTHÁRD VÁROS ELNEVEZÉSE.
Szentgotthárd ritka jubileuma természetszerűleg felveti a kérdést, hogyan jutott a jelenleg 3258 lelket számláló városias jellegű nagyközség és a szentgotthárdi ciszterci apátság a (Szent Gotthárd) elnevezéshez? Hogy a város és az apátság nevét, illetőleg címét Szent Gotthárd hildesheimi püspök nevétől nyerte, minden kétségen felül áll. De hát kitől, vagy kiktől és mily időből származik az elnevezés? És hogyan viselheti egy ciszterci apátság címében a bencés apátnak, Szentgotthárd magyar nagyközség pedig egy bajor szentnek a nevét? — Kérdések, melyeket nem a puszta kíváncsiság, hanem a látszólagos ellentmondásokat tényekkel és igazsággal feloldó történetkritika vet fel. A legújabb időkig bizonytalanság és homály fedte e fontos kérdéseket, ma azonban Schwartz Elemér dr. ciszt. r. egyet, tanár kutatásai a következő megoldást valószínűsítik:
1157-ben Wolferus lovag Németújváron (Güssing) bencés monostort alapított, amelyet Pannonhalmáról hívott szerzetesekkel népesített be. Különleges hivatásuk az volt a szerzeteseknek, hogy a vidéken szétszórtan élő telepesek lelki gondozását ellássák. A monostor birtokai nem alkottak összefüggő területet, hanem meglehetősen széles és tág körben helyezkedtek el. Ennek folytán missziós tevékenységüknek távolabbi vidékre is ki kellett terjednie.
A lelkipásztorkodásnak legalkalmasabb és nélkülözhetetlen eszköze az Isten háza, a templom. A németújvári bencések tehát a birtokaikon szétszórtan élő telepesek számára kisebb-nagyobb templomokat, kápolnákat emeltek. Ez annál valószínűbb, mert Szent István királyunk rendelete is úgy intézkedett, hogy minden tíz községnek vagy nagyobb telepcsoportnak legyen lehetőleg központi temploma. A jelenlegi Szentgotthárd is ilyen központ lehetett a Rába és Lapincs összefolyásánál, azért a bencések alkalmasnak találták arra, hogy temploma a környék híveit összefogja és
egybegyűjtse. Tehát templomot építenek. Mivel azonban a katolikus Egyház ősi szokása szerint minden templomot valamely szentnek oltalma, ú. n. patrociniuma — ez a templom búcsúja — alá kellett helyezni, a bencéseknek önként kínálkozott Gotthárd, az alig pár évtizeddel előbb (1131-ben) szentté avatott bencés apát és püspök. Hisz minden szerzetesrend a saját szentjeit igyekszik népszerűsíteni, Szent Gotthárd tisztelete pedig éppen a XII. század közepén élte virágkorát.
Hogy a templom körül volt-e már ebben az időben község vagy nagyobb település, pontosan megállapítani nem lehet, de annyi bizonyos, hogy ha később tömörült is a szétszórtan élő lakosság a templom körül községgé, ez a község a templomtól, illetőleg védőszentjétől vette nevét.
A németújvári bencések ily módon mind a templomnak, mind a községnek már eldöntötték a nevét, amidőn a XII. század vége felé a ciszterciek itt letelepedtek. A németújvári bencés apátság ugyanis igen rövid életű volt, mert amikor III. Béla királyunk háborús viszályba keveredett a szomszédos Ausztriával és emiatt biztosítania kellett a nyugati határokat, a németújvári monostor-hegyet várrá alakíttatta át. A bencések távozásával azonban pásztor nélkül maradt a nyáj, lelkipásztorok nélkül az egész vidék. De ez az állapot sehogy sem felelt meg III. Béla nagyvonalú kultúrpolitikai terveinek és a nyugati határvidék erőteljesebb kultúrigényének, azért a király más formában kívánt gondoskodni a jogos igények kielégítéséről. A francia királyleánnyal kötött második házassága bizonyos fokú francia orientációt hozott magával. A rokoni kapcsolatok baráti összeköttetést alapoznak meg a két nemzet között és alkalmul szolgálnak egymás kultúrájának megismerésére és kultúrhatások átvételére. így terelődik III. Béla király figyelme a francia cisz terciek felé, akiket a szerzetesi élet reformgondolata hívott életre. Az imádság, munka és szerzetesi egyszerűség szigorú fegyelmén erősödő új Rend különösen clairvauxi Szent Bernát tüneményes alakja és működése révén Európa-szerte hódít és hihetetlen gyorsasággal terjed, őket tartja a magyar király hivatottaknak arra, hogy az imádság kegyelemesőjével és a földmívelő-munka verejtékével öntözzék a magyar ugart és építsék a lelkek templomait. Azért, miután egy évvel előbb már Zircen letelepítette őket, 1183-ban Szentgotthárdon bíz rájuk nemzetépítő feladatot. Királyi bőkezűsége megveti az apátság alapját, úgyhogy 1184-ben már útnak indulhat a francia Trois Fontaines-ből az a 12 szerzetes, akikre nem kisebb feladat vár, mint a délnyugati határszélen elindítani történelmi útjára a magyar ciszterci-hivatást. Átveszik az itt talált templomot és annak nevét és Szent Gotthárd oltalma alatt feszülnek neki hazafias és kulturális missziójuk százados feladatainak.
Igaz, hogy a Ciszterci Rend alaptörvényei szerint minden monostort és apátsági templomot a Boldogságos Szűz mennybevitelének címére kellett emelni és felszentelni, de az új jövevényeket ez sem hozhatta zavarba, mert az általános egyházi törvények és jogszokás lehetővé tették a templomnak két címre való szentelését, mely esetben az egyik a fő, a másik a másodlagos patrocinum jellegével bírt. Mikor tehát a letelepülő ciszterciek a templomot és monostort a maguk különleges igényeinek meg-felelőleg és a rájuk szigorúan kötelező előírás szerint megépítették, azt mindenesetre Nagyboldogasszony címre szentelték fel, de úgy, hogy második helyen Szent Gotthárd patrociniumát is megtartották. Erre utal a szentgotthárdi apátságnak a szombathelyi egyházmegyei névtárban a mai napig szereplő kettős címere:
Ezt igazolja az 1757 szept. 8-án kelt hivatalos egyházlátogatási okirat, amely szerint az akkor még épülőben lévő mai apátsági templom mindkét címre van szentelve, míg a régi templom (a mai rossz templom) védőszentjének csupán Szent Gotthárdot említi, akinek oltárképe a főoltáron állott. Az 1829 jún. 18-án kelt legújabb Cano-nica Visitatio is érdekesen különböztet a két patrocmium között, amikor Nagyboldogasszonyt az apátság patrocinumának mondja, míg a plébánia védőszentjének és búcsújának Szent Gotthárdot, illetőleg ünnepét (máj. 5.) rendeli.
Más vélemény, mely szintén tudományos érvekre építi elgondolását, nem fogadja el a rövidéletű németújvári bencések szerepét Szentgotthárd és a ciszterci apátság névadásában. E szerint az 1184-ben megtelepedő ciszterciek hozzák magukkal Szent Gotthárd tiszteletét és keresztelik el nevéről a monostor körül keletkező helységet. E mellett szól a ciszterci hagyomány, hogy rendszerint csak olyan helyekre mennek, ahol a kultúra megteremtése reájuk vár, azért előszeretettel vad, zord vidékeken, mocsaras helyeken, őserdők sűrűjében, folyók mellett építik egyszerű otthonukat. Másrészt történeti tények bőségesen igazolják, hogy Szent Gotthárd nemcsak a XII. századnak volt kedvelt szentje, de a ciszterciek is szívük trónjára emelték és tiszteletét hatáskörükben buzgón terjesztették. Nevéről monostorokat, vendégházakat és hegyet neveznek el, Említettük már, hogy Szent Bernát clairvauxi apát II. Ince pápa kíséretében személyesen
részt vett a reimsi zsinaton, amelyen Szent Gotthárd püspököt a szentek sorába iktatták. Trois Fontaines pedig, ahonnét a szentgotthárdi apátság benépesül, a clairvauxi apátságnak első hajtása volt. Ez a körülmény is valószínűvé teszi, hogy Franciaországból magyar földbe átültetett ciszterciek hozzák magukkal a szent püspök tiszteletét és lesznek az Ő oltalma alatt nemcsak a szentgotthárdi apátság
imádságos és munkás szerzetesei, hanem alapítói, névadói, tanítói és lelkipásztorai Szentgotthárd városának, amelynek története, fejlődése és virágzása szorosan összefonódik — immár 750 éven át — az apátság történetével. És ha Szentgotthárd neve 750 éves múltjában megfakult is, akárcsak a többi helységnév, amelyekben szentek, hősök vagy nemzeti nagyjaink szelleme van megörökítve és — elfeledve, az idei jubiláns esztendőben újra felragyog és Gotthárd püspök géniuszát keltegeti, hogy történelme eljövendő századait is az Ő szelleme táplálja és égi pártfogása oltalmazza. A szentgotthárdi ciszterci apátságra pedig úgy néz fel, mint létbeszólító atyjára és bölcsőjének anyáskezű ringatójára: hálával és kegyelettel.
SZENT GOTTHÁRD EMLÉKEI.
A névadó szent püspök szelleme itt virrasztott azok fölött, akik nevét idehozták és tiszteletét felszították. De itt élt azok lelkében is, akik a parányi embersorsok életfogyasztó küzdelmeiben csak kerekét forgatták a történelem szekerének, amely őket nem vette fel ... Akik alapot vetettek, de a rámagasodó épületet már nem láthatták, akik kereszteltek, de nem sejtették, hogy ez a gyermek Matuzsálem-kort fog élni, hogy örökké élni fog ...
Szent Gotthárd püspök tisztelete magyar földön érlelte legszebb gyümölcsét, amikor halála után alig pár évtizedre templomot és helységet neveztek el róla. A Szent így nálunk, Szent István országából egy darab magyar földet, egy darab magyar hazát kapott, hogy azt megszentelje, hogy
gránitalakja tartsa jelenét és hordozza jövőjét, hogy egyszóval: géniusza legyen! S képzelhető-e szebb megörökítése emberi nagyságnak, mint a mozdulatlan földbe írni a múlandó nevet? Kőbe vésett gondolatok elmállanak, vászonra álmodott eszmék megfakulnak, oltárok és templomok leomlanak, emberi szívek elporladnak, de Szent Gotthárd neve él és élni fog abban a szent szövetségben, amelyet városunkkal kötött. És hogy Szent Gotthárd püspök becsülettel állta e szövetséget s századok sötét viharaiban oltalmazta pártfogoltját, hogy a határszélen is magyar és keresztény maradhasson és boldogulni tudjon — biztató reménysége és ígérete jubileumának!
A 750 éves patinás városnéven kívül a Szent kultuszának beszédes tanúi azok a képek, amelyek újabb időkből származnak ugyan, de a hányatott múlt viszontagságaiban elpusztult régi emlékek megszólaltatói és visszaidézői.
a) Szent Gotthárd püspök az apátság művészetében
Szent Gotthárd püspök alakját és életének néhány mozzanatát a templom és Rendház képekben is őrzi a XVIII. sz. második felének első negyedéből. Ekkor virágzik Nyugaton a barokknak elfinomodott és elerőtlenedett folytatása: a rokokó. Bravúros mestere, Boucher (1703—1770), dicsősége tetőpontján áll és festi a versaillesi palota intim,
leheletfinom, de rafinált, sekélyes jeleneteit. Közép-Európában és nálunk Maulbertsch (1724—1796) rokokó irányú művészete már áthajolt a klasszicisztikus irányba. Dorfmeister (1729—1797) az osztrák barokk-iskola eszközeiből semmit el nem véve, de azokhoz semmit hozzá nem adva, ekkor díszíti Nyugat-Dunántúl majdnem minden jelentősebb helyének kastélyát és templomát, köztük a szentgotthárdi templomot és Rendházat is. Ennek a kornak volt szerény és névtelen, de becsületes szándékú ecsetforgatója, a szentgotthárdi Ház és templom képei
nagy részének megfestője: Gusner Mátyás, ciszterci testvér. Allachtban született 1694-ben. Szerzeteséletének legnagyobb részét a szentgotthárdi Házban töltötte, itt ismerkedett meg a neves Dorfmeisterrel, itt ütötte ki a halál kezéből az ecsetet 1772-ben.
Fiatalkori alkotásai közül való az apátság emeleti folyosójának egyik képe: A szentgotthárdi monostor felajánlása Szent Benedeknek, Szent Gotthárdnak és Szent Bernátnak. 156X 114 cm vászon. A pátriárka-arcú Szent Benedek nyugodt komolysággal nyújtja Reguláját Szent Bernátnak, aki élénk tekintettel és határozott mozdulattal fogja meg jobbjával a könyvet, baljával meg a monostor festett képét tartja egy
puttó segítségével. A két szent apát között középen — egy lépéssel hátrább — áll Szent Gotthárd püspöki díszben, imádságos arccal, áldásra lendült jobbal. A félalakos kép alakjainak elrendezése sikerült. Emlékeztet Lotto Három életkor-ára. Gusner mind időben, mind térben egymástól igen messze eső alakokat hoz össze a közös szerzeteseszmény alapján szerencsésnek mondható megoldással. A színek keménysége és az alakok enyhe szögletessége festőjük kiforratlansága mellett tanúskodik. A kép egy kultúrtörténeti érdekességet is megörökít, nevezetesen: Pilgram bécsi építésznek teljesen kiépített monostor-tervét. Ezzel a motívummal másutt is találkozunk még.
A szent püspök alakjának másik ábrázolása a templom Szent Gotthárd-oltárának oltárképe. Történeti elbeszélő kép zsúfolt történelmi jelenetekkel a Szent életéből. Formája fönt kerek, alul szögletes, ú. n. dómszerű magas idom. A kép felső részén gomolygó, fényes felhőn jelenik meg Szent Gotthárd, arcán az üdvözültek csodás nyugalma és derűje. Mintha végigtekintene a részint életében, részint holta után történt csodáin. A felső rész baloldali fele azt a jelenetet ábrázolja, midőn Szent Gotthárd a katedrálisban az oltártól ünnepélyes méltósággal felszólítja az exkommunikáltakat a szent helyről való távozásra. A felszólításra a templom kriptájában pihenő kiközösítetten meghaltak is felkelnek sírjukból és alázatos engedelmességgel indulnak ki a templomból. Ez az esemény mind irodalmilag, mind festészetileg ismert.
Szent Gotthárd alakjának legeszményibb és legsikerültebb ábrázolása a refektóriumi mennyezetének falfestménye. Nem freskó, hanem száraz vakolatra való festés, ú. n. al secco. A kép alsó részén hat pufók, fürge angyalka tart, feszít nagy igyekezettel egy tervrajzot, mely a Pilgram-tervezte monostort teljesen kiépítve ábrázolja. Egyik kis barátjuk a sikeres kifeszítés láttán föllelkesülve, szörnyen buzgólkodik egy ezüstös felhő felé, amelynek szélén kis társai könnyedén kapaszkodva, püspöki jelvényeket őriznek nagy komolyan, ezeket akarja az örvendetes eseményről értesíteni. A felhőn Szent Gotthárd térdel, jobbját szívére szorítja, baljával lemutat a kifeszített kartonon pompázó monostorra, áhítatos, komoly arcát a Szentháromság felé fordítja, félig nyílt ajka imát rebeg áldásért az apátságra és lakóira. Előtte egy másik felhőn a Szűzanya ugyancsak térdre ereszkedve, imájával támogatja a Szent kérését. A Szűzanyát angyal környezi, aki baljában liliomot tartva figyel, hogy Úrnőjének intésére szolgálatára állhasson. A mennyei Atya jóságos méltósággal emeli karját áldásra, tekintetéből fény villan Fiára; a Szentlélek galamb képében kiterjesztett szárnyakkal lebeg és ezüst sugarakat lövell a Fiúra, aki a keresztet félig átölelve azonosítja magát Édesanyja és a szent püspök kérésével. A Szentháromság körül a felhőpárás levegőben rajzó, gomolygó angyalsereg finoman szétfoszló tónusokban. A kompozíció egységét az alakok nagy száma (kb. 30) nem bontja meg. Áhítata, földöntúli tisztasága és bensősége Fra Angelico közelébe emeli. Gondolatmenete világos, rajza biztos, tagoltsága arányos, légpárás kezelése hatásos, előadása sima, lágy. A Szentháromság ábrázolásának módját Filippo Lippi Erdei Madonnájáról vette. Ez a kép Gusnernek legérettebb és legkiforrottabb alkotása.
b) A Szent Gotthárd kultúrház.
A szentgotthárdi hármas jubileum fénye esik arra a friss kezdeményezésre is, mely régi idők vágyát modern korunk mohó kultúrigényeivel van hivatva összehangolni, hogy a vágyak és igények testet öltsenek egy Szent Gotthárd-kultúrházban. Amikor Borián Elréd dr. plébános Szentgotthárd kulturális, társadalmi és hitéleti helyzetének beható mérlegelése után egy létesítendő kultúrházban jelölte meg sok hiábavaló erőfecsérlés és lehangoló eredménytelenség panáceáját, tisztában volt azzal, hogy a kultúrház elengedhetetlen követelménye Szentgotthárd jövő fejlődésének és emelkedésének. Hisz ma minden mozgalom, szellemi és társadalmi megmozdulás szervezetek és egyesületek útján akar érvényesülni és tömegeket hódítani zászlaja alá.
Elmúltak — talán visszahozhatatlanul — azok az idők, amikor még a templom szószéke volt a legnyilvánosabb fóruma és legalkalmasabb tényezője a hívek irányításának és vezetésének. Ma — különösen városokban — a legkülönbözőbb egyesületekben kell a vezető, irányító, felvilágosító és az összetartozandóságot ápoló munkának folynia. Ehhez pedig megfelelő helyiségre van szüksége Szentgotthárd katolikus társadalmának! Sem a Katolikus Nőszövetség, sem az Emericana vagy Credo, sem a
Leányklubok és Mária-kongregációk nem tudják átfogó, áldásos tevékenységüket kifejteni megfelelő helyiség hiányában. Ismeretterjesztő előadások,
nagyobbszabású ünnepségek, színdarabok rendezése és előadása meg el sem képzelhető nagy befogadóképességű és külön erre a célra épített terem nélkül.
Ezért Szentgotthárd katolikus egyházközségének képviselőtestülete 1938 február 13-án tartott gyűlésén Marót Artúr világi elnökének indítványára, megilletődött komolysággal és történelmi pillanatokat megérző egyhangúsággal elhatározta katolikus kultúrház létesítésére a méltányos és csekélymértékű egyházi adózás bevezetését. Tette ezt a kettős magyar szentév eszmekörének igézetében és abban a meggyőződésben, hogy maradandóbb és egyúttal hasznosabb emléket nem állíthat Szent Gotthárd nevének, mint hogyha lerakja alapját a nevéről elnevezendő kultúrháznak.
c) A Szent Gotthárd harangok.
A háború előtti idők boldog ünnepein az apátsági templom tornyában hat, a temetőkápolnában kettő, a Schlossl-kápolnában egy, Összesen kilenc harang hívta imára a hívőket. Jött a háború. Fiatal hősök és meglett népfelkelők adták meleg vérüket hazájukért, családjukért, templomukért. Hamarosan követték őket a harangok is, hogyha már itthon nem hívhatják őket a templomba, legalább ágyúdörgés formájában adhassák meg a csatatéren elesett hősnek a végtisztességet. És elhallgatott a Schlössl, elhallgatott a temető-kápolna és esti szava nem hívott senkit Ave Mariára a körülötte pihenők lelki nyugalmáért. A templomból ötöt vittek el. Elközelgett a vég és 1918 októberében harangzúgásos Te Deum helyett csak az őszi szél zokogta a De profundist az üres tornyokban. Minden elveszett ... Az aléltságából magához tért nemzetet keresztény hite támogatta tántorgó lépteiben. Ebből merített vigasztalást, ettől kért reményt hazafisága számára. Az elnémult harangok pedig egymással versenyezve kezdtek megszólalni.
Ebből a versenyből mi sem maradtunk ki. Láng Ince dr. plébános 1923 decemberében az egyházközségi képviselőtestülettel és a politikai község vezetőségével — Dremmel Antal városbíróval az élén — megtette az első lépéseket. Nemes versengés indult meg a hívők között az adakozásban, hogy legalább egy harangnak a költségét előteremtsék. Ugyanakkor az apátság egymagában vállalta egy másiknak megszerzését. 1924 február 1-én megrendelték a két harangot és szeptember végére elkészültek. A község és hívőké 225 kg «C», a Rendé 567 kg «G». És 1924 szeptember 28-án nyolc évi szolo-harangszó után újra diadalmasan kezdett búgni, bongani barokk-tornyunk három harangja. Zeneileg ugyan még nem eléggé telten («C, G, C»), de a jövő reményében annál biztatóbban.
Azóta tizennégy év telt el hullámzó történelmi eseményekkel.
Így jött el 1938, az az esztendő, amely nemcsak a benne élő generáció számára lesz feledhetetlen, hanem nemzedékek hosszú sora is büszkén tekint majd vissza ennek alkotásaira. Érthető is. Ez az eucharisztikus év a világ középpontjává tett bennünket a szó igazi, valódi értelmében. Öt világrész 406 millió katolikusa tekint ránk és emlegeti nevünket. Megszámlálhatatlan nyelven megszámlálhatatlan
újságcikk foglalkozik velünk. Félelmetesen belekerültünk a világérdeklődés reflektorának fénycsóvájába. Jóllehet az Eucharisztia vallási életünk és imádásunk tárgya és középpontja, amely lelki életet táplál és nem politikát mozgat, az isteni Mester azonban mégis az Eucharisztia fehérsége mellett mutat meg bennünket a világnak, talán hogy megalázottságunk és elhagyatottságunk fájó sebére balzsamot csepegtessen. De 1938 nemzeti jubileumunk is. Szent István halálának 900 éves
évfordulója. Ez az ölelkező kettős szentév teremt most nálunk évszázadok számára maradandó emlékeket. Ezért épülnek mindenfelé lázas ütemben az új templomok, ezért szólalnak meg az eddig üres tornyok új harangjai, gyertyakormos templomok megújulnak, ziháló, vedlett orgonák megércesednek, fakult szobrok új köntöst kapnak, új miseruhák sodrától imbolyog az oltárgyertya lángja és fénye megtörik a kelyhek, cibóriumok és szentségtartók új aranyozásán.
Első tekintetük a torony üres harangállványaira esett és két erősen nélkülözött harang megszerzését tartották a jubileum legméltóbb feladatának. Zenei és gyakorlati szempontból egyaránt. Zenei szempontból, hogy az összhang tökéletes legyen, gyakorlati szempontból, hogy az „öreg” harangot némileg kímélni lehessen. Werner Adolf dr. apát úr a 965 kg súlyú «E» harangot, a város meg a lélekharangot vállalta. Seltenhofer Frigyes Fiai-cég Sopronban valóban remekelt és mindkét darab remekbe öntött munka. A nagyobbik harang pontos súlya 965 kg, átmérője az alsó szélénél 123 cm. Az egyik oldalán Szent Gotthárd püspök alakja Záhorszky Oszkár gimn. rajztanár rajza után. A kép Szent Gotthárdot püspöki díszben, erejének meg nem rokkantságában, határozott, céltudatos embernek ábrázolja.
Alatta felirat:
« Werner Adolf dr. Szentgotthárd apáturának ajándéka
Szent Gotthárd halálának 900 éves évfordulóján a kettős magyar szentévben. 1938.»
A másik oldalán az eucharisztikus jelvény, alatta Saád Henrik, ciszt. r. alperjel, választékos gnómája:
A lélekharang súlya 60 kg, átmérője az alsó szélénél 47 cm. Az egyik oldalán tömör felirat:
«Szent Gotthárdnak Szentgotthárd. 1038—1938»
A másik oldalon Saád Henrik, ciszt. r. alper jel ihletett sorai:
Ha csendülni hallod ércem,
Testvéredet búcsúztatom,
Imádságod álljon készen:
Utas várja... s sok fájdalom.
1938 május 15-én csengve-bongva-búgva szólalt meg Grősz József szombathelyi püspök úrtól konszekrált harangjaink együttese és jubileumos Te Deumra hívta a
Rába völgyét.