Ha valaki átlépi városunk határát, a helységnévtábla magyar felirata mellett szlovén nyelven is olvashatjuk Magyarország legnyugatibb városának nevét. A szlovén kisebbség megmaradását és a kulturális életének ápolását tekinti fő feladatának riportsorozatunk következő alanya.
Szukics Mariannát gyermekkoráról, feladatköréről, a mindennapok nehézségeiről és örömeiről kérdeztem.
Hol is kezdődött történetünk…?
1960-ban születtem Szentgotthárdon, gyermekkoromat Szakonyfaluban töltöttem. Ennek a kis falunak a hagyományai, a tökmagköpesztéssel, kukoricafosztással telt őszi-téli esték, amikor mi gyerekek tátott szájjal hallgattuk az idősebbek meséit boszorkányokról, tündérekről, manókról, vagy az „amerikás” emlékekről, hosszútávra meghatározták kötődésemet e vidékhez, az itt élő emberekhez. Itt kezdtem el általános iskolai tanulmányaimat, a körzetesítés láza 7. osztályos koromban ért el, így az általános iskola két utolsó osztályát Szentgotthárdon végeztem az Arany János Általános Iskolában. S bár ez a váltás kissé megviselt, s tanulmányi átlagom is visszaesett valamennyire, az általános iskola utolsó osztályában sikerült elérnem korábbi átlagomat, így magától értetődő volt, hogy a szentgotthárdi Vörösmaty Mihály Gimnáziumba iratkozom. Mert mindig is a humán tárgyak érdekeltek jobban, főleg a magyar és a történelem, érettségi után a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola magyar-népművelés szakára felvételiztem. A főiskolán ekkor még nem volt szlovén tanszék, így négy éven keresztül a szlovén lektorátusra jártam. Államvizsga után a szentgotthárdi Városi Művelődési Központban kezdtem el dolgozni művészeti előadóként. Elsősorban a gyermek művészeti csoportok, a gyermekfoglalkozások és az iskolákkal való kapcsolattartás volt a feladatom. Eközben 1985 és 87 között kiegészítő szakon elvégeztem a szlovén nyelv és irodalom szakot.
És hogy alakult a kapcsolata a szülőfölddel?
A szülőfalumtól és az itt élő szlovénektől nem szakadtam el, hiszen a főiskolai évek kivételével végig tagja voltam a szakonyfalui szlovén néptánccsoportnak, s mert a környező falvak klubjainak módszertani segítése is a szentgotthárdi művelődési házhoz tartozott, sokat jártam a szlovén falvakba is.
Aztán jött 1989…
1989 jelentős változást hozott. A rendszerváltozás lázában megszületett önálló szervezetünk a Magyarországi Szlovének Szövetsége, majd 1990. február 14-én megjelent a Porabje újság első száma. A Szövetség elnöksége engem kért fel a lap szerkesztésére, s ezt a feladatot örömmel vállaltam, hiszen mindig is vonzott a média. Több mint 15 éve szerkesztem az újságot, mely azóta kétheti lapból hetilap lett.
A Szlovén Kulturális Centrum és környéke aktív életről árulkodik. Hogy telik egy átlagos napja?
A Szlovén Kulturális és Információs Központ a Rába-vidéki szlovénség jelentősebb rendezvényein túl, számos nemzetközi konferenciának, találkozónak is helyt ad, így az elmúlt 6-7 évben Szentgotthárd fontos intézményévé vált. Itt található az újság szerkesztősége, ezért azt is mondhatnám, hogy mindig benne vagyunk a sűrűjében. Az újságnál a munka leginkább heti ciklusokban tervezhető, az én munkarendemet is a nyomdába adás és a megjelenés állandó ritmusa határozza meg. A hétfő a tervezés napja, amikor is átnézem, felmérem, mely események, riportok, interjúk kerüljenek a következő lapszámba, ekkor egyeztetek a szerzőkkel is témákról és leadási határidőkről. A kedd, szerda a cikkek megírásának, javításának, lektorálásának ideje. Csütörtökön megérkezik a nyomdából az újság (az előző héten szerkesztett), melyet el kell juttatni az olvasókhoz. A szlovén falvakban egyéni terjesztőink vannak, Magyarország más településeire postai úton jut el a lap. Csütörtökön délután elkészítjük az aktuális laptükröt, pénteken tördelünk, és korrektúrát csinálunk. S ha minden rendben megy, akkor péntek délután már a levilágítóban van a lap. De ha hétvégén van olyan rendezvény, melynek be kell kerülnie az újságba, akkor csak hétfőn fejezzük be a tördelést. Ezzel egyidőben pedig már tervezzük a következő lapszámot… Szóval olyan ez, mint egy állandó körforgás, mely fárasztó, de egyben érdekes is, hiszen változnak az események, sok új és érdekes ember fordul meg nálunk.
A lelkipásztorok túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy a városunkba érkező látogatóknak bemutassák csodaszép templomunkat. Marianna oroszlánrészt vállal át ebből a feladatból...
A 90-es évek közepétől nagyon megnőtt az érdeklődés Szlovéniában Szentgotthárd és a környéken élő szlovének iránt. Igazából sohasem tanultam idegenvezetést, de mint már mondtam, mindig is nagyon szerettem a történelmet. Először csupán ismerősöknek mutattam meg a templomot, a kolostort, a magtártemplomot… Ennek híre valahogy terjedni kezdett, s egyre több egyesület, kulturális csoport keresett meg, hogy el szeretnének jönni Szentgotthárdra. Később már sok szlovéniai utazási iroda is megkeresett, így a tavalyi évben körülbelül 50 csoportot vezettem Szentgotthárdon és környékén.
Csak az tudja ezt ilyen lelkesen végezni, aki maga is "szerelmese" ennek a műemléknek. A monumentális épületegyüttes mely része ragadja meg Önt leginkább?
Ha lehet, a csoportokkal a találkozót a barokk templom előtt beszélem meg, mert a templom, a tér, a teljes épületegyüttes lenyűgözi az ide látogatókat. Amint kinyitom a rácsos kaput, szinte érzem, hogy eláll az emberek lélegzete, s a templom csendjében könnyebb elmondani mindazt, amit Szentgotthárd történelméről és a környéken élő szlovénekről tudni kell.
Az épületegyüttes sok részét szeretem, az oltárképet, a szentgotthárdi csatáról festett freskót, a faragott padokat, mert mind mögött emberi szellem és munka van, ugyanakkor az egész együtt „isteni”. S mindez nagy hatással van az emberekre, főleg a zarándokcsoportokra vagy nyugdíjas egyesületekre, akik általában egy-egy szép Mária-énekkel köszönik meg, hogy eljöhettek ide.
Akik hosszabb ideje élnek itt, magától értetődőnek tartják a rendkívüli adottságokat, mellyel városunk és környéke rendelkezik. Ön sok turistával találkozik, akik újra rácsodálkoznak erre. Ismétlés a tudás anyja. Hol is élünk mi tulajdonképpen?
Hogy tudjuk-e értékelni a természeti és épített környezetet, mely körülvesz minket? Azt mondják, ha mindennap látsz valamit, ami szép, már fel sem tűnik, ha mindennap kapsz valamit, ami jó, nem biztos hogy értékeled… A turisták többsége szerint Szentgotthárd rendezett és tiszta kisváros, sok virággal, zölddel. Tetszik nekik a környék tiszta levegője, a sok erdő, a dombok üde zöldje, a nagyvárosból érkezők rácsodálkoznak arra, hogy a szembejövök egymás szemébe néznek, köszönnek egymásnak… Ha el akarnám lopni a Szlovén Turista Szövetség szlogenjét, mellyel korábban Szlovéniát népszerűsítette, akkor azt is mondhatnám, hogy Szentgotthárd kisváros az Alpok napos oldalán.
Sok mindenről szó volt már beszélgetésünk közben. Még egy utolsó kérdés, természetesen egyáltalán nem utolsó sorban…Elgondolkoztató, hogy mi emberek honnan vesszük az erőt mindehhez. Tudom, hogy nehéz erről szavak szintjén nyilatkozni…
Igen, a hitről beszélnem nehéz dolog. Vallásos családban nőttem fel, imádkozni nagyanyám tanított, ezért sokszor eszembe jut, amikor esténként a meleg kályha mellett ülve imádkoztunk. Számomra a hit intim, belső dolog, nem szeretem azokat, akik kifelé mutatják, hogy vallásosak, ugyanakkor életvitelük, magatartásuk mást mutat. Nem vagyok rendszeres templomba járó, de a nyugodtan elmondott esti imát ritkán mulasztom el. Éppen ezért szeretném ezt a beszélgetést Saint Exupéry idézetével zárni: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. „
Marianna, köszönjük, hogy beszélt nekünk a lényegesről!