„Hol vagy, István király? Téged magyar kíván! Gyászos öltözetben teelőtted sírván” – énekeljük minden évben apostoli királyunk ünnepén. Tőlünk, magyaroktól talán már megszokta a világ, hogy siránkozunk, panaszkodunk – még vigadozni is csak sírva tud a magyar –, s hogy pesszimistán látjuk magunkat, a világot.
Pedig annak a népnek, amelynek ilyen királya van, mint Szent István, semmi oka nem lenne a borúlátásra. Szent István két dolgot tudott nagyon jól: alapot vetni és építkezni. Sziklára, azaz Krisztusra épített országot, életet, egyházat, nemzetet. Nem csak a kőből épített templomokra volt gondja, hanem a lelkek templomát is jól meglapozta. Bár megtépázták az évszázadok és a gonoszság erői, a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. „Újuljatok meg lélekben” – olvassuk a mai szentleckében. Ahogyan szép barokk templomunknak, úgy keresztény életünknek is megújulásra, restaurálásra van szüksége. Kezdjük magunkon a megújítást!
Igazi ünnepünk akkor lesz, ha levetjük magunkról a „gyászos öltözetet”, és felöltjük magunkra a megszentelő kegyelem köntösét. Ha felhagyunk az önsajnálattal, ha vállaljuk magyarságunkat és kereszténységünket, ha nem csak elméletben fogadjuk el Jézus Krisztust és az általa kinyilatkoztatott igazságokat, hanem merjük azok szerint élni életünket.
Balázs atya
Ó Szent István dicsértessél, menny és földön
tiszteltessél,
De
főkképpen nálunk ma, mint országunk oszlopa!
Kérünk,
mint Apostolunkat és az első Királyunkat!
Szent
István, nézz mennyből le a szép magyar népedre!
Boldogságos Szűzanyánknak, mint magyarok Asszonyának
Föláldoztad Hazánkat, szentelted Koronánkat!
Kérünk,
mint Apostolunkat és az első Királyunkat!
Szent
István, nézz mennyből le a szép magyar népedre!
(Csángó népének)